Pedig én igazán szeretem az esőt. De nem ezt a buzis csepegést, hanem a nagy vihart a villámokkal, meg az egyébb körülményekkel. Valamiért lenyugtat a vad kopogás meg a fényhatás, ami állítólag azért van, mert amikor születtem, szintén egy ilyen vihar tombolt. De a lényeg, hogy most már elegem van ebből. És abból is elegem van, hogy két napja nem tudtam beszélni és találkozni azzal az egyetlen emberrel, akivel kurvára szeretnék most lenni. Tudom ez van:life tastes aids. De akkor is had legyek már néha felháborodva. Amugy sérelmeimet félretéve, ma ritka jó napom volt. Nem tudom, mikor röhögtem utoljára ennyit. Vegyük például az esetet, amikor a kémia tanár leküldött valakit krétárt. Erre felugrunk négyen és mielött megszólalhatna, kiviharzunk a teremből. Mikor visszatérünk, mindannyiunk keze tele krétákkal. De! De amikor már adnám a kezébe "véletlenül" elesek, a többiek meg át rajtam, így a tanár szeme láttára törtünk össze vagy 20 krétát, és basztuk el az óra jó részét. Vagy amikor Dávid kapott egy titkos rajongójától egy csokit. Mindenki kunyerálni akart, hogy nekem add és stb. Erre ő fogja, kibontja és teljesen "véletlenül" beledobja az egészet a kukába. Na ennyire hárdkór volt a mai nap. És még a biológia órai röhögőrohamot meg sem említettem, meg amikor szünetben teljes erővel hátba rugott Dávid, miközben a hátamra akart ugrani. De hogy mégsem legyen minden tökéletes, várakoznom kellett az esőben, mert másféleképpen az élet gyönyörű lenne. És hát ki akar egy elcsépelt közhelyben élni?

Ui: aki még nem ismerné a banán hatalmát annak itt egy kis videó:

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.